Untitled Document

Japánban azt mondjuk, hogy a budo alfája és ómegája a reiben van. A küzdelem gyakorlása során, ha szabadjára engedjük, végletekig felfokozódnak a harcos és agresszív ösztönök. Ha egy ilyen, agresszív ösztönök vezérelte közösséget akarunk egyben tartani, mindenképpen szabályokra van szükségünk. Valószínűleg ezért született meg az etikett és a fegyelem fogalma, hogy ezekhez a szabályokhoz harmonikusan alkalmazkodhassunk. A szabályok nélküli harc nem a budóhoz, hanem az állatvilághoz kapcsolódik. A bugei (háborús technikák) és a budzsucu csak a háború eszközei.

A reit egyszerűen a köszönés szóval fordíthatjuk le. Emellett azonban magában foglalja az udvariasság, előzékenység, hierarchia, tisztelet, a hála kinyilvánításának fogalmait is. A reigi (azaz az etikett) a társadalmon belüli kölcsönös tisztelet kifejezése. Felfoghatjuk úgy is, mint a másokhoz képest betöltött szerepünk felismerésére szolgáló eszközt, azaz, hogy tudatosan foglaljuk el helyünket.
A rei írásjel két részből áll: a simeszuból és a jutakából.
Simeszu: az isteni szellem, amely leszállt, hogy az oltárban lakjék.
Jutaka: összetevői a hegy és az ételt tartalmazó, fából készült áldozati urna, benne két kalász rizs, az élelemfelesleg, a bőség jelképe. Ez a két elem együtt az ételáldozatoktól roskadozó oltárt jelenti, amely előtt az isteni szellem földre szállását várjuk, hogy ünnepelhessük őt.
Gi: az ember és a rend. A rendet jelenti és azt, aki példaképpé vált. A reigi tehát eredetileg a szertartások tartását irányító szabályokat jelentette, és valószínűleg innen bővült ki a jelentése az emberi kapcsolatokra is, amikor a társadalmon belüli, a hierarchikus rendszert szabályzó ceremóniákat létre kellett hozni.

O-Szenszei nem győzte hangsúlyozni: "Az Aikido létének lényege, hogy az őket megillető helyre tegye a növényeket, a fákat, a madarakat, az emlősöket, a halakat, a rovarokat, egészen a legutolsó kis szúnyogig."

Az, hogy minden létező felismeri saját, igazi helyét, azt jelenti, hogy megismeri saját magát. Ez pedig valójában az, hogy felismerjük a küldetésünket, amit az ég szabott ki nekünk. Ennek a küldetésnek a teljesítésével alkalmazkodunk a világegyetem szabályaihoz, ahol nincs helye sem habozásnak, sem ellenkezésnek - ez az igazi béke. Reigi-zahónak hívják, ha az ember ezt a kozmikus modellt használja társadalma fölépítésekor, sőt legjelentéktelenebb cselekedeteiben is ennek az elvét alkalmazza. Ezeknek a szabályoknak a segítségével emelkedhetünk ki az állatvilágból. A családban természetes hierarchia áll fenn: nagyapa, nagyanya, apa, anya, gyermekek, unokák, korábban vagy később születettek. A megfelelő működéshez a katonai szervezeteknek rangbeli hierarchiára van szüksége: tábornok, ezredes, kapitány stb...

Az egyházakkal ugyanez a helyzet: pápa, pátriárka, bíboros, püspök... Természetesen a budóban sincs ez másképp: mester, tanítvány; szempai, kohai, dohai; haladók és kezdők, idősek és fiatalok. Mindezek a kapcsolatok egymással párhuzamosan léteznek. Az etikett szerepe abban áll, hogy esetről esetre meghatározza a helyes egyensúlyi viszonyt. Ahhoz, hogy megőrizhessük a rendet, meg kell vizsgálnunk a mesterrel szembeni udvariasságot, a szempaijal szembeni tisztességes magatartást, a pontos viselkedési formát a kohaiokkal és dohaiokkal.
Véleményem szerint ezeknek a szabályoknak a használata a szóban forgó közösségek egyensúlyának és túlélésének feltétele. Beszéltünk már a harcos, agresszív ösztönök kiéleződéséről a budzsucu gyakorlata során (ne felejtsük el, hogy ezek az ösztönök önmagukban minden erkölcsi tartalmat nélkülöznek: egész egyszerűen léteznek és szükségesek az emberiség túléléséhez). Ha azonban az ilyen ösztönök teljesen elszabadulnak, minden cselekedetünket erőszakkal töltik meg, a gyengék iránti megvetésre és erőnkkel való visszaélésre késztetnek minket, a másik irányban pedig hatásukra meghunyászkodunk az erősebb előtt, miközben persze szívünk mélyéről gyűlöljük.
Ha tetteinket az etikett irányítja, olyan közeg jön létre, amelyben könnyedén legyőzhetjük érzelmeinket. Az etikett az állati ösztöneitől megszabadulni kívánó én ellenőrzésére szolgál, hogy az energiát pozitív irányban használjuk fel.

A vallásban a generációról generációra átadott, bonyolult rituálék állandó ismétlésének köszönhetően az érzelmek természetes módon kerülnek ellenőrzés alá, a vallásos lélek pedig virágzásnak indul. Mindez nem csak a vallást gyakorló, hanem a külső szemlélő számára is érzékelhetővé válik. Az olyan tettek, amelyeket valamilyen szigorú etikett szerint hajtanak végre, erősítik a lelket, ellenőrzés alá vonják az agressziót, és elősegítik a nyugalom kiteljesedését. Így van ez a budo világában is, ahol a fent leírtak a dódzsóban zajlanak. A hatékonyság természetes folyamat a gyakorló és a külső szemlélő számára is, miközben a hagyomány közvetítette légkör hatja át őket. Erőnket nem kímélve kell tehát gyakorolnunk, egyrészt, hogy ellenőrzésünk alá vonhassuk a budo szempontjából kevésbé kívánatos érzelmeket - a félelmet, az izgatottságot, a többiek megvetését, a személyiség túlzott befolyását -, másrészt, hogy a testet és a szellemet fejleszthessük.
Azoknak, akik olyan kalandokat éltek túl, amelyek során élet és halál közt lebegtek, nem csak egy jó technika állt a rendelkezésükre. Egyfajta éles és tiszta helyzetfelismerő-képesség birtokában voltak, amely feltehetően a bennük lakozó nyugalomnak, derűnek és hidegvérnek köszönhető. Ez az, ami lehetővé teszi a szükséges határozottsággal való cselekvést. Ez pedig pontosan ellentétes a szájhősök vitézkedésével, kihívó viselkedésével és felfokozott izgalmával. Az igazi fejlődés, az "erőssé válás" sokkal inkább ennek a belső nyugalomnak és határozottságnak a kifejlesztésében rejlik, mint a jó technika elsajátításában.

Minthogy emberek vagyunk, nem közös vágyunk-e, hogy olyan világban éljünk, amely gyöngéd szeretettel táplálja gyermekeit? Ahhoz, hogy kölcsönös tiszteleten alapuló társadalmat hozzunk létre, nem kell-e figyelembe venni az etikett szabályait, amelyeket sokan és sokszor próbáltak sutba hajítani, mint egy régi, haszontalan bútordarabot, és amelyek mégiscsak az emberiség közös örökségének részei?
Vegyük azt a példát, hogy a cipőket szépen elrendezzük. Ez a helyes osztályozásra, elrendezésre tanít, megismertet bennünket az utána érezhető elégedettséggel, ezzel pedig az elégedett lelkiállapot fontosságával. Azzal, hogy gondosan végrehajtunk valamit, egyben a következő tettünk kedvező körülményeit is megteremtjük. Ha belegondolunk, ez magának a budónak a gyakorlata.
A rei világa pedig nem csupán a személyes elégedettségre van tekintettel, hanem a többiek elégedettségének érzetét is tartalmazza. Így jön létre az esztétikai érzék fejlődésével az az igény, hogy még a többiek cipőjét is elrendezzük, ha azok nincsenek a megfelelő helyükön.

Ha a kohai iránti hála mindössze abban a mondatban fejeződik ki, hogy "Köszönöm, hogy lehetővé tetted, hogy ma gyakoroljak egy jót", a kohai boldog lesz, mint ahogy a szempai is, ha megköszönik neki, hogy tanított. Az etikett, mint minden más, csak úgy ér valamit, ha minden mozdulatát áthatja a szellemiség. Groteszk lenne, ha azt mondanánk: "Tiszteljetek, mert a szempaiotok vagyok!", vagy "Állítsatok piedesztálra, mert én vagyok a ti mesteretek!" A szempai iránti tiszteletet nem lehet kötelezővé tenni, a kohainak természetesen, saját magától kell tiszteletet éreznie iránta. A szempai pedig azért törődik a kohaijal, mert az a saját helyét foglalja el, és így érdemes vele foglalkozni. Ha az etikettet a hála és tisztelet szellemisége járja át, ez természetesen érződik a partnerből is.
Az etikett irányítja tehát az emberek közötti kapcsolatokat. Ha tiszteletben tartják, természetes módon alakítja ki a helyes hierarchiát. Az etikettnek a szív emberségét kell kifejeznie. Nem elég csak a formának engedelmeskedni. Ha a tisztelet nem szívből jön, a forma nem lesz más, mint egy lélek nélküli, üres héj. Tisztelni kell a másik személyiségét. Az etikett szabályainak megfelelő tettek tiszta szívet és nemes magatartást szülnek. Hajlok arra, hogy azt gondoljam, az ilyen értelemben vett együttérzés egész egyszerűen hozzátartozik a harmóniához és a békéhez.

Mindezt mélyen a szívébe kell vésnie az embernek, hogy az etikettet és a fegyelmet elfogadtassa tanítványaival.


Mozdulatlanul állunk, és az iránta érzett tiszteletből annak a szemébe nézünk, akinek köszönni fogunk. Felsőtestből kissé meghajlunk, majd fölegyenesedünk. Ezt a köszönést használjuk például, amikor egy partnert felkérünk dolgozni, vagy mikor befejeztük vele a munkát.				Ugyanígy hajolunk meg, csak valamivel mélyebben, amikor belépünk a dódzsóba, vagy elhagyjuk azt, illetve amikor egy szempainak köszönünk.		Ennél is mélyebb meghajlásnál az ujjak lassan lecsúsznak egészen a térdig. Ezt a mély tiszteletet kifejező köszönést az oltár, a zászló, vagy más állami szimbólum, illetve a nagyon magas rangú meghívottak előtt használjuk.